Lemondás ez vajon?Hiba?

Vajon mekkora hiba ha valamit amire nagyon régóta vágyik az ember sok-sok éve, nagyon régóta (már amennyire egy fiatal lány számára az idő hosszúnak tűnhet). Testileg-lelkileg készen várja, várva várja. De  aztán a körülmények megváltozásával, sajnos a vágynak a háttérbe kell szorulnia. Elsüllyeszteni egy fiókba, melyet aztán kulcsra zárni, a kulcsot egy ládikába zárva elásni a földbe, évek hosszú sorára. Tudvalevőleg ezzel nagyon sok mindent elhalasztva, talán el is veszítve.

De ezt azért téve, hogy próbáljon az életén segíteni, az egyedüliséget, az önállóságot választani, megpróbálni a lehetetlen. Helyrehozni a múlt hibáit, melyek már oly régiek, mint az idő egy vaskereke, rozsdától martak és kopottak. 

És miután eme rozsdafoltokat, kopásokat sikerül helyrehozni akkor érdemes lesz újra az eltelt évek után a vágyat melynek a szabadulását egy kis ládikóba zárva elrejtettük? Vajon nem fogjuk elfelejteni, miért is nem tudjuk a fiók zárát felnyitni? Nem fogjuk azt gondolta, biztosan már csak öreg a szegény szekrény, a fiók akad, kis olajozásra vágyna, de minek erre pazarolni a pénzt, ha arra olyannnyira szükség van, hát akkor inkább oda ajándékozni, egy szegényebb-tehetetlenebb sorú embernek, aki majd nem sajnálja a pénzt a szerkénytől, a fióktól, és megolajozza a fiók zárát. Majd pedig gondolván megnézve mi is rejtőzik a fiók mélyén, mivel a véletlen által a kulcsra is rálel, egy park mélyén egy fa tövében, ahol a délutáni szunyókát teszi. És a fiók mélyén egy vágyat talál, amely megigézi és erőt ad az élethez, hogy remélni és küzdeni tudjon. Hogy álmodni merjen.

"Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: -Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg."

[Mária Sándor]