Elkezdesz valamit, vidd végbe.
Ne add fel, még ha vihar jő, ha orkán támad, a szíved fáj, bizonytalanság gyötör se add fel. Nem szabad, nem lehet, tiltott. Muszáj és haladj, műveld-csináld-érleld. Nevelgesd akár egy fácskát, egészen még levélbe nem borul, míg virágot nem hajt, míg gyümölcsöt nem ád. Csak érleld-tápláld. Igen jő majd tél, mikor a levelek lehullanak, mikor majd azt érzed, minden eddigi munkád haszontalan, értelmetlen cselekedet. De télre jő tavasz, melyben a fa újra rügyet bont, virágozni kezd és benned újra fellángol a remény lángja, hogy a kemény munka nem veszett kárba, hisz a fa még itt van, nőttön-nő, egyre csak terebélyesedik. Pont ahogy annak kell, szerteágazó, gyümölcsben gazda fácskává érlelődik. Akit a szél foga ki nem rángatnak, mert a kemény munkádnak hála, vastag és erős gyökereket növesztett. Eső nem verheti el a gyümölcsöket, mert a levelek, amelyek tavaszról-tavaszra zöldebbek-nagyobbak és biztonságot nyújtóbbak lesznek. Eltakarják a gyümölcsöket, és ha mégis egy a földre téved, nem baj. Felemeled, elfogyasztod és nekilátsz újra, hogy ismét szép gyümölcsöket nevelsz
