A bűn édes íze - prológus

- Prológus: Lelke szörnyetegének rabja –

A fény mely reményt és életet hoz, egyszeriben eltűnik, és a sok jó,

ami volt megszűnik létezni. Helyét pedig a sötétség veszi át, mely

romlást és gonoszságot szít.

Árulónak érzem magam. Egy semmirekellő némber, ki csak kér, akar

és mások boldogságára féltékeny. Szinte semmit sem tesz, s csak

naphosszat panaszkodik, elbujdosik, ha úgy szottyan kedve és közben

nem magában keresi a hibát, hanem mindig abban kinek a szíve

a helyén van.

Mindennap mikor ezt végigélem, azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék

örökre, egy világba ahol nem kell azt éreznem, minden tettem csak

álnok, hazug cselekedet. De mivel a valóság kegyetlen, nem adatik

meg az olyannak, aki csak mások által képes a magasba törni.

Ez az én igazi lényem, egy éhező szörnyeteg, melynek kitörése

ellen tenni nem tudok, s talán néha nem is akarok. Gyávaság ez, és
gyengeség. Félek. Reszketek. Elfutok a változások elől, pedig mindig
szorosan a nyomban loholnak.
Meg akarok változni, de akkor miért nem megy? Miért nem történik?
Hol a hiba?
Nem akarok, így élni tovább. Nem megy. Ki akarok szabadulni.
Elmenekülni az éhező szörnyeteg karmai közül. Ellent mondani, ama
nagy csábításnak, amivel folyton-folyvást kínál, s melynek én mindig
engedek.
Más akarok lenni. Miért nem lehet? Hisz…
Hiszen…
Nem. Ez nem megy. Bármit is mondanék, nem volna őszinte. Nem volna
tiszta szó. Csak szépnek és keservesnek hallatszó üres levegőáradat,
melyben egy cseppnyi megbánás sem szökött.
Kinek is akarok tulajdonképp hazudni? Tudom, milyen vagyok, s
másoknak is ezt mutatom.

De…
Akkor is…
Valaki. Egy valaki. A valaki.
Segítsen! Hallja meg a segélykiáltást a lelkem mélyéről. A
keservesen síró lány hangját, ki az idő múltával egyre jobban
halványul, míg nem egyszer majd eltűnik, a nagy semmiben.
SEGÍTS!

Légy te megmentője annak a síró lánynak. Nyújts neki kezet, majd
tárd szét karjaid és vond őt egy gyenge, de mégis melegséget árasztó
ölelésbe és sose engedd el. Légy a támasz, ami soha nem volt neki.
Ne engedd a szörnyet felszínre törni, hogy újra magával ragadja,
hogy megint a romlásba döntse. Mert ha ez megtörténik a sötétség
örökké magába zárja, s akkor már nem leszek én sem szabad.

Csak annyi:

LÉPJ TÚL ÖNMAGADON!

Nem tűr halasztást?

De tűr. Úgy döntöttem megkísértem a sorsot és elzárom azt a bizonyos "őt". Gondolkodtam az utóbbi napokban, két biológia tétel közt (vizsgaidőszak, egyetem, rühellem pedig még csak az első), hogy vajon mit tegyek, mit ne. Mi lenne a helyes. Már sok jel segített is benne, például a szűnni nem akaró fejfájás :).

Tehát innentől célegyenesen irány az út, de egy nagy felkiáltó jellel, egy csomóval az "ormányomon" akár az elefántnak, hogy ne felejtsen el valamit. Hogy én se felejtsem el az "őt", az elhalasztottat. Nehogy aztán rájöjjek évek múltán, de hisz nekem volt egy fiókba zárt vágyam, de nincs meg a szekrény. Másé lett az én babám, vágyam?

Ne.Ne.Ne Vagyis nem, nem felejtem el, észbe vésem. Hisz csak halasztódik, késlekedik. Késleltetem az eseményeket akár az irodalomban cselekmény menetének lassítása, új események létrehozása melyek bonyolítják a műveletet. Lesz egy kis epika és egy kis dráma: hisz késleltetés célja mi más, mint a figyelem újraélesztés. Újra éled a figyelmem és akkor a kissé bonyolult életemben, mi alatt sok új dolog történt megjelenik egy új dolog, a hős felvirágozása.

Megjegyzem jelen esetben én lennék a "hős", akinek a dolgait késlelteti az író. Be visz új szituációkba amit maga hív elő, az életem bebonyolítja. Majd pedig ezen események lefutása után felébreszti az elmémben a régi vágyat és újra az leszek, aki egykor voltam csak újabb kiadásban és végre révbe ér. Aztán rádöbben, a hős, hogy az író saját maga, tehát én. És minden egyes léptemet én irányítom, én tervezem, hajtom végre.

Sose hittem, hogy ilyen formában fogalmazok meg majd valamit. Hogy a döntésem egy irodalmi fogalomhoz hasonlítom. Döbbenet, nem de?

(Bár megjegyzem így halkan, nem is tudom, hogy valaki embernek beszélek-e vagy magamnak, bár úgy látom nem magamnak, jó érzés-indirekt meghallgatás, kis pszichológia menet)

Valahogy ennek a bejegyzésemnek a végére számomra tökéletesen illik a blogom címe:

 Hidd, hogy a nap holnap is sütni akar!

 

A nevet pedig innét kapta, ennek a számnak egy részétől, szeretem ezt a számot:

Lemondás ez vajon?Hiba?

Vajon mekkora hiba ha valamit amire nagyon régóta vágyik az ember sok-sok éve, nagyon régóta (már amennyire egy fiatal lány számára az idő hosszúnak tűnhet). Testileg-lelkileg készen várja, várva várja. De  aztán a körülmények megváltozásával, sajnos a vágynak a háttérbe kell szorulnia. Elsüllyeszteni egy fiókba, melyet aztán kulcsra zárni, a kulcsot egy ládikába zárva elásni a földbe, évek hosszú sorára. Tudvalevőleg ezzel nagyon sok mindent elhalasztva, talán el is veszítve.

De ezt azért téve, hogy próbáljon az életén segíteni, az egyedüliséget, az önállóságot választani, megpróbálni a lehetetlen. Helyrehozni a múlt hibáit, melyek már oly régiek, mint az idő egy vaskereke, rozsdától martak és kopottak. 

És miután eme rozsdafoltokat, kopásokat sikerül helyrehozni akkor érdemes lesz újra az eltelt évek után a vágyat melynek a szabadulását egy kis ládikóba zárva elrejtettük? Vajon nem fogjuk elfelejteni, miért is nem tudjuk a fiók zárát felnyitni? Nem fogjuk azt gondolta, biztosan már csak öreg a szegény szekrény, a fiók akad, kis olajozásra vágyna, de minek erre pazarolni a pénzt, ha arra olyannnyira szükség van, hát akkor inkább oda ajándékozni, egy szegényebb-tehetetlenebb sorú embernek, aki majd nem sajnálja a pénzt a szerkénytől, a fióktól, és megolajozza a fiók zárát. Majd pedig gondolván megnézve mi is rejtőzik a fiók mélyén, mivel a véletlen által a kulcsra is rálel, egy park mélyén egy fa tövében, ahol a délutáni szunyókát teszi. És a fiók mélyén egy vágyat talál, amely megigézi és erőt ad az élethez, hogy remélni és küzdeni tudjon. Hogy álmodni merjen.

"Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: -Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg."

[Mária Sándor]

Nem bírom

Nem akaródzik semmi, egyszerűen olyan nehéz nekilátni, ha meg elkezdi az ember a folytatás nehéz...

Egyszer csak azt veszem észre, hogy nem is maradt meg semmi.

Konkrétan ugye most vizsgaidőszak van, még majd egy hónapig és nemsokára nekem is itt az egyik vizsga időpont. Na már most, arra tanulni is kell, és rengeteg mennyiség, felér egy érettségivel, enyhén szólva. Szerintem még rosszabb is, arra legalább tudtam tanulni, de a vizsgáimra? Nem megy. Sehogy sem. Próbálkozom.

Hangosan olvasva, szeretek tanulni, valahogy jobban megmarad bennem, egy valamikori teszt kis is mutatta, hogy én auditív típus vagyok, tehát hallás után nagyon sok mindent megtudok jegyezni. Például szóláncot általános mindig én nyertem a német órákon. Voltunk 15-en a csoportba és mindenkinek kellett egy szavat mondania, aztán a következő az előtte lévő szavakat elmondani, hozzátenni egy újat és a következő megint egy újat. Általában, olyan 40-50 szó mindig összegyűlt és hangzás alapján nekem megmaradt az összes és eltudtam mondani sorjában mindet. Csodálkozva figyeltem akkor is. Aztán gimnáziumban a történelem, meg magyar órákon nem írtam jegyzetet, csak figyeltem és később kértem el valakitől a jegyzetet. Egyszer átolvasva is mindig tudtam az anyagot, mivel hallás után nagyon sok mindent megjegyeztem.

Nos az a helyzet, hogy egyetemen ezt most nem tudom az előnyömre fordítani, mert a szöveg elég sok részét nem értem, mert szakszövegekről van szó és hiába olvasom hangosan, ha nem értek a szavak jelentését, a tartalma nem marad meg sehol. Hát akkor gondoltam, elolvasok egy oldalt egymás után hangosan többször, így se semmi, magyarul oké, szlovákul nemoké. Hát akkor jött az, ha agyam nem képes értelmezni, akkor magoljunk, tanuljunk szóról-szóra, legfeljebb elfelejtem, de a vizsgára fogom tudni. Soha életebe nem magoltam, nem kellett, nem volt rá szükségem. Most meg mikor kellene, rájövök. De hisz nekem ez nem megy, én nem tudok magolni. Megtanulni 60 oldal sz6veget fejből? Nekem lehetetlen, ezért sem szerettem sosem verseket tanulni, inkább olvasni őket hangosan, kiejteni, szépen átrágni, értelmezni, meglátni a gondolatokat a sorok mélyén. És nem, hogy megtanulom egyszer, elhadarom és viszlát nem emlékszem rá tovább...

Esküszöm rá, hogy adjon valaki 100 oldal fordítani való szöveget, német-szlovák-magyar-cseh tök mindegy, ehhez értek, ehhez nem kell mást tudni, csak a nyelvtant, amit ha érted a nyelv lényegét nem olyan nehéz megtanulni, már pedig én értem őket....

Nem tudom mi lesz velem és az egyetemmel, folytatom vajh februártól? Ott fogok én is 14-kétől ülni az előadó teremben vajon?

Hát őszintén, fogalmam sincs. Egy valamit tudok, megszerettem ezt az iskolát, bárhogyan is viszolygok tőle, nem valónak érzem oda magam, és feladnám bármelyik percben. De az elképzelés, hogy újrakezdeni máshol? Megszokni az újat? Nem akarom, egyszerűen nem.

Elgondolkodóban

Valahogy ha visszanézem a magam életét, úgy nem is tudom. Nem nagyon találok benne nagy dolgokat, amikre úgy igazán büszke lehetnék, amit önerőből értem. Mivel sok minden adott volt, mondatni, egy elkényeztetett emberke voltam. Mivel hét évig magam voltam, nem kellett osztoznom semmin, aztán mikor a testvérem lett, és mikor még egész kicsi volt, akkor is hamar magamra tudtam vonni a figyelmet, mert elég jó baba volt az öcsi, így anyukámnak nem volt olyan nagyon sok dolga így rám is nagyon sok figyelme hárult. Így nem váltam valami önállóvá, ami azt illeti.

És ez biza, még a mai napig így van, ha tehetem akkor inkább másokat kérek meg olyan dolgokra, ami nekem túl kényelmetlen lenne. Ezáltal kialakult bennem némi, vagyis eléggé nagy visszafogottság. Nehezen eresztek fel idegen közt, miből kifolyólag elég lassan barátkozom is. Nekem ahhoz, hogy valakit barátnak nevezhessek nagyon sok kell: kölcsönös bizalom, hogy meg merje mondani ha igenis valami baromságra készülök, vagy ha épp nem viselkedem helyesen, aki tudja milyen vagyok úgy igazából, és aki keres is és ad is, nem csak elvár dolgokat, az ha nem egyirányú a kapcsolat, ha a másik fél is fektet bele energiát, főleg ez a legfontosabb. Ha az utolsó nincs meg én nem tudok a másikra úgy tekinteni mint egy barátra, talán csak mint kedves ismerősre. 

A nehéz megnyílásomat még tetézi, hogy hamar érzem magam feleslegesnek. Igazából tisztában vagyok, mikor nem kívánt a jelenlétem, de elég sok szituációban, amikor nem is van így, is ezt érzem. Bizonytalan vagyok másokkal, túl sokat várok el dolgoktól, túl bonyolultan látom a világot. Pedig egyszerű, csak nem találom a kulcsot ami kinyitná nekem ezt. Itt bent ezáltal nagy hiba van és sok dolgot elbaltázok ez miatt. Két kezemen inkl. a lábujjaimon nem tudnám azt hiszem megszámolni, mennyi mindent bánok, mennyi mindent rontottam el, mert túl komolyan, túl bonyolultan álltam hozzá.

Bár nem fogadtam konkrétan meg, de épp itt az ideje, hogy ezt kezdjem megváltoztatni. Szorítsak háttérbe dolgokat, amik bár fontosnak tűnhetnek, de mégsem azok.

Talán, talán sikerül. Nem tudom. Elválik. Majd a jövő elkövetkezendő évben. Hogy vajon a javítható hibáim mennyire sikerül rendbe tennem. És más életszemlélettel szeretnék élni, mostantól. Nehéz lesz, de szeretnék bízni a sikerben.

BOLDOG Új Évet egyébként!

Kezdetben...

... szeretnék elmondani, hogy ez a blog a személyes blogom lesz.

Ide kerülnek:
- elmélkedéseim,
- gondolataim,
- aggályaim,
- kétségeim,
- megfontolni valóim,
- kérdéseim,
- álmaim,
- elképzelt céljaim,
- reményeim
Melyeket szeretnék megfogalmazni, megörökíteni.
Egy kicsit magamra fókuszálni, és lejegyezni, az életem apró szikráit amik előbbre visznek, vagy hátráltatnak.


Tehát egy elmélkedő blog, amely majd segít abban, hogy megismerjem az életet, a sorsot önmagam által.
Hogy aztán majd később visszaolvasva, mi bántott, emésztett, foglalkoztatot. Akkor tudjam, igen ilyen is volt, és így kell helyrehozni, ha esetleg valami által újra megesne, és azok a részek az életemből újra megismétlődnének, elromlanának.
Akár arra is használható lenne, hogy egyszer később ha még tán létezni ez itt. Megláthassam milyen is voltam, hová fejlődtem...